Nyerni minden áron?

A 2. boldogság-bűn: a fölény kergetése

Mai világunk, főleg a nyugati társadalmakban, azt várja, hogy valamiben jobbak, erősebbek, gyorsabbak vagy többek legyünk másoknál. Úgy érezzük, ez az érvényesülés, a túlélés záloga. Ám egyben ez a boldogság ellen elkövethető második bűn (az elsőről itt esett szó, míg a közömbösítő „ellenméregről” itt írtam) – olyasmi, melybe legtöbben beleesünk, nem is egyszer – és elég jó okkal. Sőt, általában észre sem vesszük, hogy elkövettük ezt a vétket. Az emlegetett második bűn nem más, mint a fölény kergetése. Ez annyit tesz, hogy másokhoz mérjük, milyen gazdagok, szépek, híresek, hatalmasok, tehetségesek, okosak vagy sikeresek vagyunk, és egyik vagy másik dologban mindenki másnál különbek akarunk lenni.

Vajon meglepő az állítás, hogy az önbecsülés a középiskolás gyerekek körében a legalacsonyabb? És el kellene csodálkoznunk azon a jelenségen, hogy életünk közepe táján, azaz amikor legtöbben kénytelenek vagyunk elismerni, hogy nem értünk el azt vagy annyit, nem jutottunk odáig, mint kortársaink, elég kemény időszak vár ránk - ekkor szokott bekövetkezni az életközepi válság. A kiválóságra vagy fölényre törekvés egyik fontos célja, hogy mások jóváhagyását, helyeslését elnyerjük. Ha osztályelsők vagyunk vagy megnyerünk egy versenyt, körülöttünk mindenki, szüleink, edzőnk, tanáraink stb. jobban kedvelnek. Olyasmiket mondanak, mint „Büszke vagyok rád”, „Igazán becsüllek” vagy „Nem is tudom, hogy csinálod ezt, olyan tehetséges vagy!”

Jó érzés, ha mások elismernek minket, ez a győzelem, a fölény iránti vágy egyik oka. De a másik ok is erről a tőről fakad, ugyanis idővel megtanuljuk, hogy saját magunkat is akkor tiszteljük és szeretjük, ha másokhoz képest valamiben kiválóak vagyunk. Még ha nincs is senki körülöttünk, aki vállon veregethetne vagy gratulálhatna, az tölt el jó érzéssel, ha győzünk. Más szavakkal: a felsőbbrendűségre törekvés másik oka a tény, hogy önbecsülésünk abból táplálkozik, másokhoz viszonyítva mennyivel vagyunk jobbak vagy rosszabbak.

Van még egy harmadik okunk is rá, mivel a vetélkedés jó fokmérője fejlődésünknek egy számunkra fontos területen. Egyfajta mesterré válási folyamat – márpedig sok pszichológus, különösen az öndeterminációs elméletnek nevezett területen dolgozó szakemberek dokumentálták, hogy a mesterré válás, egy tudomány vagy képesség elsajátítása az egyik legfontosabb célunk. Mindannyian akkor vagyunk boldogok, ha úgy érezzük, valamit igazán jól csinálunk. De vajon honnan tudhatjuk, hogy valamiben különösen jók vagyunk? Ennek egyik, és talán a legáltalánosabb módja, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat, és ez alapján ítéljük meg teljesítményünket. Vegyünk egy példát: ha tudjuk, hogy mindenki másnál gyorsabban futjuk le a 100 métert, mondjuk 13 másodperc alatt, akkor tudhatjuk, hogy a 100 méteres futóversenyen jó úton vagyunk a kiválóság felé. Azonban ha a 13 másodperc nem számít igazán gyors tempónak, és körülöttünk mindenki más 12 másodperc alatt futja a távot, akkor tudjuk, még van mit tennünk, hogy az adott területen kimagaslóak lehessünk. Így tehát ha egy lakatlan szigeten rekedtünk, és nincs viszonyítási pontunk, abban sem lehetünk igazán biztosak, hogy egy adott dologban fejlődünk-e vagy sem.

A fenti három mellett van egy negyedik, utolsó oka is a felsőbbrendűségre törekvésnek, ez pedig az önállóság iránti vágy, más néven autonómia. Ha valamiben jobbak/kiválóak vagyunk, akkor úgy érezzük, szabadon viselkedhetünk tetszésünk szerint. Vagyis nem érezzük annyira a nyomást, hogy viselkedésüket és döntéseinket mások ízléséhez és szeszélyeihez szabjuk. Ez a szabadság és önazonos viselkedés figyelhető meg a főnökök viselkedésében is besosztottjaikhoz képest.

A fentiekben kiderült tehát, hogy a mesterré válás (kiválóság érzése), az önbecsülés, mások elismerése és az autonómia miatt érezzük szükségét, hogy másokat legyőzzünk vagy különbek legyünk náluk.

Milyen hatást gyakorol a kiválóság/fölény kergetése a boldogságra?

Előre megmondom: negatívan befolyásolja boldogságszintünket. De vajon miért? Nézzük át, melyek a fő okai, hogy vágyunk, mely arra sarkall, hogy mások fölébe kerekedjünk, igen rossz hatással van boldogságunkra.

Az első tényezőnek a társadalmi összehasonlításokhoz van köze. Ha erős késztetést érzel, hogy mások fölé kerekedj, természetes módon a többiekhez fogod magad hasonlítani, és velük fogsz vetélkedni. Ez azért van, mert nem tudod eldönteni, különb vagy-e náluk, anélkül, hogy összemérnéd magad velük. Tehát ha például a vágyad, hogy attraktív személyiség legyél, akkor megjelenéseddel szeretnél kitűnni a többiek közül. Ehhez folyamatosan ellenőrizned kell, mennyire vonzóak mások, így tudod eldönteni, hozzájuk viszonyítva te hova sorolhatod magad. Hasonlóképpen, ha rettentően vágysz arra, hogy a város leggazdagabb embere legyél, akkor kénytelen vagy vagyonodat és tulajdonodat a többiekével összehasonlítani.

És itt van a kutya elásva. Ahogyan Sonja Lyubomirsky a Hogyan legyünk boldogok című nagyszerű könyvében megjegyzi, igaz, hogy a társadalmi összehasonlítások néha lehetnek hasznosak, a másokhoz való méricskélés legtöbbször mégis ártalmas. Egy másik kutató, a Cornell University-n dolgozó pszichológus, Tom Gilovich szerint: „Akármikor versengő magatartást mutatsz a a szórakozás kedvéért űzött versenysportokon kívül, letérsz a boldogság útjáról. Ugyanis MINDIG lesznek emberek, akik jobbak nálad, és az, ha megpróbász mások felett dominanciát szerezni, elválaszt tőlük. És a többi emberhez való kapcsolódás tesz igazán boldoggá bennünket.”

Az egyik járulékos ok, amiért a versengéstől boldogtalanok leszünk, az, hogy irigységhez vezet – és az irigység, ezt könnyű elképzelni, egy igazi boldogság-gyilkos. Erre utal Lyubomirsky is az előbb említett könyvében, mikor azt mondja, nem lehetünk egyszerre irigyek és boldogok. És van az irigységnek még szomorúbb jellemzője is. Ahogyan az Abraham Tesser és kollégái által végzett kutatásból kiderül, az irigység megjelenésének akkor a legnagyobb a valószínűsége, ha hozzánk közelállókhoz hasonlítjuk magunkat. Tegyük fel például, hogy imádsz énekelni, és jó is vagy benne, ezért elmész az X-faktor válogatására. Ha ott találkozol valakivel, aki még nálad is jobban énekel, nagy valószínűséggel sokkal féltékenyebb leszel rá, ha szülővárosodból jött, mintha az ország bármely más pontjáról érkezett volna. És irigységed még erősebbé válik, ha ez az ember saját szomszédságodból, ne adj’ isten saját házadból jön, mert mondjuk a nővéred vagy a bátyád. A kutatásból az is kiderül, hogy ezt a fajta irigységet kevésbé érezzük akkor, ha a hozzánk közel állók valami olan területen ragyognak ki a többiek közül, ami minket nem igazán hoz lázba. Nem érzel olyan negatívan húgod irányában, ha zseniális street art festő, miközben te táncosként akarsz befutni. De jobb lesz vigyázni, ha ő is elkezd táncpróbákra járni!

(Vigyázat: Kerüld az irigység mérgét! Az összehasonlítás megöli az örömet)

A másik oka, hogy a fölényre való törekvés csökkenti a boldogságszintet, a materializmus. Azok, akikben erős az igény mások legyőzésére, nagy valószínűséggel materialisták. Miért? Mert ha a többiek fölébe akarsz kerekedni, legkönnyebben az anyagi dimenziókban tudod magad összemérni velük. Képzeld el, hogy ütőhangszeren játszol, és az minden vágyad, hogy a világ legjobb dobosa legyél. Hogyan tudnád megállapítani, hogy valóban te vagy a legjobb? Nehéz ügy, hiszen a dobos virtuozitás annyi különböző módon mérhető. Mennyire vagy technikás zenész, milyen gyorsan pörgeted a dobverőt, egyszerre hány elemen játszol, vagy milyen műfajokban vagy járatos a jazz-től a rockzenéig. Mit tehetsz akkor, ha erős benned a versengési hajlam, de nem tudod magad a tehetséged vagy képességeid alapján másokkal összemérni, mivel ez a fajta összehasonlítás elég bonyolult és megfoghatatlan? Természetesen megtalálod a következő, a célnak sokkal jobban megfelelő módszert. A gazdagság vagy más, külső mércének számító dolog, mint hírnév, hatalom vagy státusz alapján próbálsz náluk különb lenni. Na, ez az oka, hogy a felsőbbrendűségre, fölényre törekvés nagy valószínűséggel materialistává tesz.

Viszont a kutatások szerint a materialista emberek kevésbé boldogok – és ennek számtalan oka van. Az egyik közülük az, hogy az anyagiasság magányossá tesz. Ha luxuscikkekkel, nagy házzal, szép kerítéssel stb. veszed magad körül, elszigeteled magadat másoktól. És a magányosság elég hamar boldogtalansághoz vezet. A másik ok az adaptálódás. Ha nagyobb házba költözöl, menőbb autót vásárolsz, attól boldognak érzed magad – ám ez a boldogság nem tart sokáig. Hamarosan, pár hónapon vagy akár néhány héten belül már észre sem veszed, hogy otthonod nagyobb vagy jobb kocsit vezetsz. Így tehát még tágasabb palotába kell költöznöd, vagy még trendibb autót kell vezetned ahhoz, hogy átéld ugyanazt a boldogság-löketet… és a történet így megy tovább.

A harmadik ok, amiért a versengés boldogtalanná tesz, hogy kevésbé kedvelnek minket, amikor fölébük akarunk kerekedni. Amikor felsőbbrendűségre törekszünk, sokkal énközpontúbbá válunk, egyre kevésbé törődünk másokkal, aminek természetes folyománya, hogy a többiek is kevesebbet foglalkoznak velünk. Ennek köszönhető, ahogyan Adam Grant is megjegyzi Give and Take című könyvében, hogy gyakran a többi ember nem kedveli túlzottan azokat, akik énközpontú felfogással élik az életüket, és kétségbeesetten vágynak a többiek elismerésére (például a híres építész, Frank Lloyd Wright).

Na de tényleg szükség van a fölényre a sikerhez?

Az előbbi kutatásokról és tényekről hallva sokan zavarba jönnek és frusztrálttá válnak. Például az egyetemisták vagy a multinacionális cégek versengéshez szokott alkalmazottai. Bár megértik, hogy a fölényre való törekvés miért és hogyan hat a boldogság ellen, mégis attól tartanak, ha leszoknának a versengésről, az életük totális kudarc lenne. Miért? Mert úgy érzik, hogy az az érzés, az a késztető vágy, hogy valamely általuk választott területen a világon a legjobbak legyenek, egyfajta üzemanyagként pörgeti, energiával tölti fel és motiválja őket, hogy eredményeket és sikereket érjenek el. A kérdés viszont az, hogy valóban hasznunkra válik-e a fölény megszerzésének igénye? Vagy éppen ez áll a siker elérésének útjába? Legtöbben nem szoktuk igazán körüljárni ezt a kérdést, egész egyszerűen feltételezzük, hogy a versengés és a teljesítmény iránti olthatatlan vágy fontos meghatározói sikerességünknek. De mi is a valódi kapcsolat a felsőbbrendűség iránti vágy és a siker között?

Egyrészt elmondható, hogy a győzelemre törekvés és a vágy, hogy mindenkinél, aki körülvesz minket, jobbak legyünk, kétségtelenül nagy hajtóerő. Egyértelműen ösztönözni tud arra, hogy keményebben megdolgozzunk valamiért. Képzeld például el, hogy egyedül vagy egy konditeremben, és a bicepsz gyakorlatok végzésekor már jobban elfáradtál, mint máskor. Jó esély van arra, hogy az utolsó két-három ismétlésre már nem fogod rávenni magad. De ha körülötted mások is vannak a teremben, és szeretnél nagyobbnak és erősebbnek tűnni náluk, valószínűleg nem adod fel olyan könnyen. Mi van akkor viszont, ha nem a konditeremben gyúrsz, hanem egy elég kritikus és barátságtalan közönség előtt kell prezentációt tartanod? Vajon jobb előadást fogsz tartani attól, ha minden vágyad, hogy te legyél a legjobb előadó? Ebben az esetben ez már nem olyan egyértelmű. Sőt, a prof. Dan Ariely, a Duke University nagyszerű tanára és kollégái által végzett kutatásokból az derül ki, hogy a nyomásként ránk nehezedő (saját) elvárás, hogy mi legyünk a legjobb előadók, inkább akadályozza egy remek prezentáció bemutatását. Dan Pink, a rendkívül népszerű Drive című könyv írója a következőképpen foglalta össze a kutatási eredményeket:

Az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) a következő kutatást végezték. Egy csapat diáknak több különböző feladatot adtak, például számsorok memorizálása, szórejtvények megoldása, egyéb térbeli kirakók, sőt, ügyességi feladatok, például egy labda karikán átdobása. Ezt követően a teljesítmény ösztönzésére pénzjutalmat ajánlottak nekik három különböző összegben. Ha elég jól teljesítettek a hallgatók, alacsonyabb jutalmat kaptak, ha közepesen, akkor az összeg is közepes volt, míg ha a legjobban teljesítők közé tartoztak, már elég szép summa ütötte a markukat. Ismerős valahonnan ez a modell? Ez alapvető, tipikus motivációs rendszer a szervezeteken belül – a legjobb teljesítményt nyújtókat szoktuk díjazni, és mellőzzük a kevésbé hatékonyakat. És hogy mi derült ki a tesztekből? Amíg a feladat csupán mechanikus készségeket igényelt, a bónuszok pont úgy hatottak, ahogyan várták. Minél magasabb a jutalom, annál jobb a teljesítmény. Azonban amikor a feladat megoldásához akár csak kezdetleges kognitív képességekre is szükség volt, a nagyobb jutalom rosszabb teljesítményhez vezetett. A kísérletet az amerikai MBA hallgatók után egészen más körülmények között, Indiában is megismételték, hátha más hatása van a pénzjutalomnak azok körében, akik nagyságrendekkel kisebb összegből kénytelenek boldogulni. Az eredmény viszont ugyanaz lett. Az egyszerű, direkt feladatok esetén, melyek algoritmusok mentén működnek, és egy szabályrendszert követve könnyedén megkapod a jó választ, a „mézesmadzag és korbács” típusú ösztönzők kiválóan működnek. Azonban ha a feladat ennél komplikáltabbá válik, amikor valamiféle koncepcionális kreatív gondolkodásra van szükség a megoldásához, az ilyen típusú motivátorok bizonyítottan nem működnek.

(angolul tudóknak érdekes lehet a következő animáció a témában)

Összefoglalva tehát, miért van negatív hatással boldogságunkra, ha azt aszerint ítéljük meg, mennyivel vagyunk másoknál különbek:

• irigységhez vezet

• materialisták leszünk, ami elmagányosít, és az anyagiak megszerzése az adaptálódás miatt amúgy is csak rövid boldogságot okoz

• kevésbé fognak kedvelni minket

De akkor mit tegyünk, hogyan küszöböljük ki ezt az erős, szinte belénk kódolt késztetést? Mi lehet ennek a rossz attittűdnek az ellenszere? A következő bejegyzésben erről fogok írni.