Szeretetéhség vs. magányos farkas szindróma – a 3. boldogság-bűn

A 3. boldogság-bűn két formában jelenik meg: az egyik a szeretetéhség, a másik a magányos farkas típusú emberek „egyedül megoldom” mentalitása. A 2. boldogság-bűnhöz, a fölény kergetéséhez hasonlóan ez a vétek is meglehetősen gyakori, és bizonyos szintig teljesen érthető, miért is esünk ebbe a hibába.

Talán a boldogsághoz szükséges legfontosabb dolog számunkra az egészséges emberi kapcsolatok megléte. Úgy tűnik, ezt a legtöbb ember fel is ismeri – elég, ha felidézzük a jótündér kérdést, melyre válaszként a nagyszerű kapcsolatok az első három kívánság között szerepelnek. Ez jól mutatja, milyen mélyen gyökerező szükséglet számunkra, hogy a többi emberhez kapcsolódjunk, vagy ahogyan a pszichológusok is utalnak rá, hogy tartozzunk valaki(k)hez.

Ezen elemi szükségletünket számtalan módon szoktuk kifejezni. Az egyik vicces megjelenési formája, ahogyan másokat utánozunk. Gondoljunk csak arra, hogy ha egy vagy több emberrel ülünk egy helyiségben, előbb-utóbb mindannyiunk keresztbe tett lába ugyanarra áll, vagy azonos kezünkkel támasztjuk meg az állunk. Azért vesszük át a többiek gesztusait, mert így jelezzük feléjük, hogy kedveljük őket vagy kapcsolódni akarunk, remélve, hogy a többiek szintén pozitívan viszonyulnak majd hozzánk, és ők is szoros kapcsolatot akarnak kialakítani velünk. Jól illusztrálja ezt a következő videó, az úgynevezett Felvonó kísérlet, melyet Solomon Asch végzett el 1962-ben. A kandi kamerával készített felvételen a beépített szereplők a liftbe lépve a hátsó fal irányába néznek. Bár a mit sem sejtő viharkabátos férfi egy rövid ideig próbálja magát tartani, elég gyorsan követi a többiek példáját…

És miért is olyan fontos számunkra, hogy a többiek kedveljenek? Mert az emberi faj erősen szociális. „A szociális élet, a társas kapcsolatok igénye Maslow szükségletpiramisának harmadik lépcsőfoka, rögtön a fiziológiai feltételek és a létbiztonság után. Ennek hiánya lelkileg és testileg is maradandó károsodásokat képes okozni. Bárdos György, az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének igazgatója egy egészen szélsőséges példát is felidéz ezzel kapcsolatban, mely a Haitin élő, vudu vallást gyakorló törzsi közösségekben figyelhető meg. Mint mondja, ebben a közösségben a legsúlyosabb bűnöket elkövetőket a többiek totális kirekesztéssel büntetik. A megfigyelések alapján a korábban teljesen egészséges bűnös pár napon belül megbetegszik, majd pedig annyira elhatalmasodik rajta az egyedüllét, a szociális fájdalom, hogy rövidesen bele is hal a magányba.” (forrás: https://444.hu/2017/10/03/atomjaira-hullik-a-maganyos-fiatalsag-a-tarsadalom-inkabb-oda-sem-nez)

Hogy mekkora szükségünk is van a kapcsolódásra és mások szeretetére, azt például Harry Harlow 1940-50-es években majmokon végzett kísérletei plasztikusan mutatták meg (melyeket ma valószínűleg már el sem lehetne végezni, érzelmileg annyira megterhelőek az állatok, de még a néző számára is.) A kutató a kölyök majmokat elválasztotta anyjuktól, és egy ketrecbe zárta őket két anyafigurával. Az egyik figura kemény, rideg drótból készült – ez látta el táplálékkal a kicsit –, míg a másik egy puha tapintású tárgy volt, mely melegséget és kényelmet – Harlow szavaival az érintés komfortját – nyújtotta. A kísérletből az derült ki, hogy egy 24 órás periódust tekintve a kölyök alig 1 órát töltött a drótfigurával, míg a tejet itta, míg nagyjából 17-18 óra hosszat a szőranyával volt. A kísérlet folytatásában egy rémisztő tárgyat mutattak a majombébinek – aki félelmében a szőranyához futott védelemért és megnyugtatásért, nem pedig a táplálék forrásának számító drótfigurához. A kísérletből fakadó következtetés, hogy a majomkölyköknek az egészséges felnőtté váláshoz szükségük van a szeretetre, mely igény tulajdonképpen a táplálék szükségességénél is erősebb.

Tekintve az emberek és a majmok közötti hasonlóságokat, egyáltalán nem meglepő, hogy nekünk szintén hatalmas igényünk van a szeretetre és törődésre. Ha pedig nem kapjuk meg ezt a gondoskodást, pszichológiailag is sérülünk. Tehát például, ahogyan már Spitz Árpád René, magyar származású osztrák-amerikai pszichiáter is lejegyezte, az árvák, akiket életül első éveiben nem öleltek, szeretgettek, nyugtatgattak, általában komoly pszichológiai problémákkal küzdenek felnőttként. A szeretet, kapcsolódás iránti vágy azonban nem múlik el a felnőtté válással – nem véletlen, hogy a szerelem az egyik legkedveltebb, legvágyottabb és legtöbbet megénekelt érzés szerte a világon, persze főleg, ha viszonzásra kerül.

Társas természetünk egyéb bizonyítékai

Egy tanulmányban a Nobel-díjas Daniel Kahneman arra kérte a résztvevőket, hogy gondolják át mindazokat a dolgokat, amelyeket előző nap tettek (például a munkahelyre való utazás, étkezések, edzés, TV-nézés, társas időtöltések stb.), majd idézzék fel, mennyire voltak boldogok a fenti tevékenységek végzése közben. A résztvevők által megnevezett, összesen 25 különböző tevékenység közül a top kettő mindegyike összefüggésben állt a társas érintkezéssel. Az első helyen a bensőséges kapcsolatok, a második helyen a szociális interakciók álltak.

Ha a többiekkel együtt töltött idő ilyen boldoggá tesz minket, akkor nagy a valószínűsége, hogy az elutasítás ellenkező hatást vált ki, azaz elkeserít és letör. Ezt a feltételezést több kísérlet igazolta, többek között egy számítógéppel végzett tanulmány. A résztvevőket arra kérték, hogy játszanak a Cyber Ball nevű számítógépes játékkal, mely során 3 játékos egy labdát dobál egymásnak. Bár a másik két „játékos” valójában csak virtuális személy, azaz számítógépes program volt, a résztvevőkkel elhitették, hogy hús-vér emberekkel játszanak. A három szereplő egy darabig körbe-körbe adta a labdát, ám bizonyos idő elteltével a két számítógépes résztvevő egyszerűen kihagyta az embert a passzolgatásból. A kutatók azt találták, hogy amikor a résztvevők elutasítva érezték magukat, ugyanazok az agyi áramkörök aktiválódtak, amelyek akkor aktívak, amikor az emberek fizikai fájdalmat tapasztalnak.

(screenshot a Cyberball játékról)

Más szóval: a szociális visszautasításkor érzett fájdalom éppolyan intenzív, mint a fizikai sérülésekkel járó fájdalom. Azok, akik ismétlődő visszautasítást élnek át, és gyakran érzik magukat magányosnak vagy elszigeteltnek, nem csak pszichológiai, de fizikai problémákat is tapasztalnak. John Cacioppo, a University of Chicago professzora arra a következtetésre jutott, hogy a magányosság nem csak a pszichológiai problémák, például a depresszió és az álmatlanság valószínűségét növeli jelentősen, hanem egész sor fiziológiai problémát okozhat, a cukorbetegségtől és szívproblémáktól az elhízásig vagy magas vérnyomásig.

Azért sem túlzottan meglepő, hogy a szeretet és gondoskodás iránti vágyunk ennyire mélyen gyökerezik, mert születésünkkor teljesen kiszolgáltatottak és tehetetlenek vagyunk. És még hosszú évekig azok is maradunk, szemben más állatfajokkal, melyek akár születésük után pár órával már lábra állnak. Tekintve tehát, hogy csecsemőként s gyerekként túlélésünkhöz kulcsfontosságú, hogy szeressenek és gondoskodjanak rólunk, teljesen természetes, hogy felnőttként is egészséges és kielégítő emberi kapcsolatokra vágyunk. A probléma azonban az, hogy ha túl lázasan törekszünk erre, érzelmi rászorulóvá válunk. A szeretetéhség pontosan ellenkező hatást vált ki: ahelyett, hogy felturbózná, inkább csökkenti a boldogságszintet. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a boldog és kiegyensúlyozott élethez az érzelmi rászorultsággal ellentétes viselkedésre – azaz a többiek teljes elkerülésére – van szükség. Utóbbi hozzáállás szintén okat árt a boldogságnak.

Hogyan csökkenti a szeretetéhség a boldogságunkat?

Abból, mennyire fontosak számunkra a kapcsolódások és a szeretet, nagyon könnyen szökken szárba az elképzelés, hogy önmagunkban nem vagyunk teljesek. Azaz a boldogsághoz, kiteljesedéshez valaki másra is szükségünk van – hogy megtaláljuk a másik felünket, akár a fele-ségünket – amint azt könyvek és romantikus filmek ezrei hirdetik. Úgy tűnik, ezt a horgot ösztönösen be is kapjuk, ezért olyan népszerűek a csajos filmek – és ezért van az is, hogy legtöbbünkben mélységes mély vágy él arra, hogy szeretve legyünk. Viszont, talán már személyes tapasztalatból is tudod, bármilyen fontos a szeretet és gondoskodás, az érzelmi rászorultság végül nem olyan kapcsolódást eredményez, mint amit keresel, amire szükséged van.

Miért? Őszintén szólva, mert a rászorultság nem vonzó. Ennek a jelenségnek több oka van, az egyik a hiányhoz/ritkasághoz kapcsolható. Annál jobban értékeljük a dolgokat, minél kevesebb van belőlük. Ezért, bár nyilvánvalóan sokkal fontosabb a víz a túléléshez, mint mondjuk az arany vagy a gyémánt, mégis utóbbiak sokkal drágábbak. Ha az arany vagy gyémánt homokként venne körül minket, máris csökkenne szemünkben az értéke. Ezt az attitűdöt használja ki számos marketinges is, felismerve, hogy egy termék eladásának különösen hatékony módja, ha ritkaságként tűntetjük fel azt. Ezen alapulnak a luxusmárkák is, sőt, egy tanulmány azt is kimutatta, hogy ha egy adott termék megvásárolható darabszámát korlátozzák, rögtön megnövekszik iránta a kereslet. De eszünkbe juthat Mark Twain regényéből a híres jelenet, mikor Tom Sawyert Polly néni azzal bünteti csínytevéséért, hogy le kell festenie a kerítést. Ehhez nem igazán fűlik a fiú a foga, sokkal szívesebben játszana a barátaival, ám engedelmeskednie kell. Mit tesz hát? Mikor a barátai feltűnnek a sarkon, teljesen elmerül a munkában, mintha valami rettentően különleges élményben lenne része. Ezzel barátait igazán kíváncsivá teszi, ők is ki szeretnék próbálni a – mai szóval – flow élményt. Viszont Tom látszólag nem akar lemondani erről a remek szórakozásról, ezért végül a többiek még különböző kincseiket is felajánlják alkuként!

A ritkasággal kapcsolatos fenti kutatási eredmények mind arról árulkodnak, hogy ha valaki szeretetéhes, akkor a másik számára túl könnyűen megkaphatóvá válik. Ez épp ellentéte a hiánynak vagy ritkaságnak, így kevésbé is értékeljük a lehetőséget. A másik kapcsolódó ok, amiért a rászorultság kevésbé vonzóvá tesz minket, a tisztelet elvesztése. Érzelmileg kiszolgáltatott állapotban hajlamos vagy bármit és mindent megtenni a másikért. Egy idő után viszont ez a másik személy mindezt – és téged – teljesen magától értetődőnek vesz.

A harmadik dolog, ami miatt a szeretetéhség csökkenti boldogságunkat, hogy érzelmi szükségünkben egy meghatározott embertípust kezdünk magunkhoz vonzani. Arra derült fény, hogy a szeretetéhes emberek az érzelmileg hűvös és távolságtartó, a pszichológusok által elkerülőnek mondott személyiséget vonzzák – talán, mert a kettő egymásnak komplementere. Az elkerülő típus hajlamos azt hinni magáról, hogy erős és független, szívesen randizik tehát érzelmileg rászoruló társsal, mert erősíti ezt az énképét. A szeretetéhesek viszont éppen ezt az erőt és függetlenséget tartják vonzónak a másikban.

A negyedik, egyben utolsó ok, amiért az érzelmi rászorultság csökkenti a boldogságot, az a kép melyet magadról kialakítasz, mikor érzelmileg kiszolgáltatott vagy. Azt mondod magadnak: „Tökéletlen vagyok. Csak egy töredék vagyok. Összetörtem. Kétségbeesetten vágyom egy társra, hogy teljessé váljak”. Ennek az interpretációnak nagyon fontos háttérüzenete, hogy bizonytalan vagyok abban, mit tudok nyújtani, csakúgy, mint a másokra gyakorolt általános vonzerőmben. Attól félek, hogy méltatlan és érdemtelen vagyok mások szeretetére és figyelmére. Ez az érzés pedig érthetően egyáltalán nem a boldogság felé vezet.

Összegzésképpen, a szeretetéhség több okból káros boldogságunkra nézve:

• kevésbé vonzóvá tesz a többiek szemében (elveszítjük a tiszteletet)

• rossz kapcsolatokba sodor

• elveszítjük saját önbecsülésünket

Könnyen juthatsz arra a következtetésre, akkor jobb, ha az inga a másik irányba leng ki, a szerelem és összetartozás meg kapja be, leszel inkább magányos farkas Rambóhoz hasonlóan, hogy ne kelljen a többiek szeretetétől függened.

Hogyan csökkenti az elkerülő magatartás a boldogságunkat?

Fentiekből adódóan nagyon vonzó elméletnek tűnhet, hogy a boldogsághoz nincs szükségünk a többiek szeretetére – vagy legalábbis jobb, ha nem szorulunk rá. Miért? Az egyik oka az autonómia és szabadság, melyet mindannyian keresünk, Így tehát az ötlet, hogy teljesen egyedül is boldogok lehetünk, anélkül, hogy más emberektől kellene függenünk, nagyon csábító – függetlennek és szabadnak érezzük magunkat tőle. A gond csupán az, hogy akár tetszik, akár nem, akár beismerjük, akár nem, nagymértékben függünk a többi embertől.

A másik oka, hogy miért hangzik elméletben annyira jónak az elkerülő magatartás, az az, hogy egy mentálisan erős ember képét kötjük hozzá. Ezért imádjuk az olyan figurákat, mint Rambo, John Wayne vagy John McClane a Die hard filmekből. Azonban ez sokszor csupán egy felvett álarc, viszont nagyon gyakran vezet oda, hogy – főleg – a férfiak nem fordulnak segítséghez, amikor depressziósak vagy egyéb pszichológiai problémájuk van. A valóság azonban az, hogy egyetlen ember sem különálló sziget, szükségünk van arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz – csak a szociopata emberekben nincs meg ez a vágy.

Térjünk vissza arra, miért káros az elkerülő magatartás a boldogságra nézve. Az egyik oka, hogy egészen egyszerűen ellentétes az alaptermészetünkkel. Ahogyan a bejegyzés elején szóba került, az ember egy különösen szociális faj: a boldogsághoz szükségünk van mások figyelmére és szeretetére. Egy kutatás szerint a boldogsághoz legalább egy tartalmas, bensőséges kapcsolatra van szükség. Ez annyit tesz, hogy magányos farkasként megtagadjuk magunktól az esélyt a boldogságra.

A második ok, amiért az elkerülés nagy valószínűséggel csökkenti a boldogságszintet, az, hogy a magányos farkasok általában kevesebb együttműködésre számíthatnak a többiek részéről. Az elkerülők általában nem osztják meg érzéseiket és érzelmeiket másokkal, ami viszont megnehezíti a hozzájuk való kapcsolódást.

A harmadik oka, hogy az elkerülő emberek nagy valószínűséggel kevésbé boldogok, ahhoz köthető, mennyire elégedettek a többi emberrel. Képzelj el egy helyzetet, amelyben segítségre van szükséged – előbb-utóbb mindannyian kerülünk ilyen szituációba. A kutatásokból az derült ki, hogy az elkerülő beállítottságú emberek kevésbé vannak megelégedve a másoktól kapott segítséggel, még ha annak foka meg is egyezik azzal, amit a kísérlet többi résztvevője is kapott. Egy másik tanulmány pedig azt mutatta ki, hogy az elkerülők munkahelyi elégedettségi szintje a legalacsonyabb, még az érzelmileg rászorulóknál is alacsonyabban áll.

Összességében tehát több oka van, hogy az elkerülő viselkedés nem tesz jót a boldogságunknak:

• ellenkezik az alaptermészetünkkel

• a magányos farkas viselkedés miatt kevésbé kedvelnek a többiek

• hajlamossá válunk neheztelni rájuk, amikor a segítségükre szorulunk

• elégedetlenné tesz a munkahelyen

• magányos farkasként egyedül érezzük magunkat

Ez utóbbi kijelentés furcsának tűnhet, mivel pont ez a típus próbálja elkerülni a bensőséges kapcsolatokat, így azt hihetnénk, nem érzi magányosnak magát egyedül – a történet azonban ennél bonyolultabb. Phillip Shaver, a UC Davis professzorának szavaival: „Az elkerülők elidegenedést éreznek. Mondhatnám úgy, és ez a kérdés mindig nagyon izgatott is engem, hogy ők teremtik meg ezt a távolságot, ugyanakkor nagyon szenvednek is tőle. És – mint bármilyen neurotikus folyamat esetén – mégsem vonják le a logikus következtetést, hogy ha levetnék a páncélt és nyitottabbak lennének, nem éreznék magukat ennyire elidegenedve”.

Biztonságos kötődés

Valószínűleg kitaláltad már, hogy a boldogság tekintetében a kulcs valahol a rászorultság és az elkerülés között rejlik. Ezt nevezik a pszichológusok biztonságos kötődésnek. Egyes tanulmányok bizonyítják, hogy a biztonságosan kötődő emberek kapcsolatai tartósabbak. Ez részben az elköteleződésnek köszönhető: a biztonságosan kötődő emberek nagyobb elköteleződést vállalnak kapcsolataikban, emellett elégedettebbek is kapcsolataikkal, amely arra ösztönözheti őket, hogy tovább maradjanak azokban. A biztonságos kötődéssel rendelkező felnőtt biztonságérzete és kapcsolódása stabil, miközben önmaga és partnere is megélheti a maga teljes (korlátozások nélküli bizalmi) szabadságát. Ebben a kapcsolatban a biztonság szükséglete és az autonómiára törekvés szerves módon egészítik ki egymást. (Ha kicsit részletesebben is érdekel a téma: https://hu.wikipedia.org/wiki/Feln%C5%91ttkori_k%C3%B6t%C5%91d%C3%A9s - vagy olvass utána több helyen!)

Valószínűleg senkiről sem jelenthető ki, hogy mindig és mindenkor tud a biztonságos kötődésre jellemző módon viselkedni vagy érezni. De ha az esetek nagy részében a kapcsolódások iránti vágyat a megfelelő szinten és formában fejezzük ki, jó helyen tudhatjuk magunkat. A kérdés már csak az, hogyan tudunk megmaradni a szeretetéhség és magányos farkas lét közötti sávban? És ha sikerült ezt a zónát megtalálni, hogyan tudunk bennemaradni? A kérdésekre a következő bejegyzésekben adok választ.