Adni jobb, mint kapni?

A válaszom: igen – legalább olyan jó, de inkább jobb! Hogy milyen mélyen gyökerező okai vannak ennek, illetve milyen hatása van a szeretet kefejezésének és az adakozásnak saját boldogságunkra, fontos téma, melyet ebben a bejegyzésben járok körül. Az előző részben arról írtam, hogyan csökkenti boldogságunkat a túlzott érzelmi rászorultság, vagy éppen ellentéte, az elkerülő magatartás. Megemlítettem, hogy a legjobb megoldás, ha a kettő közötti arany középutat választjuk. Ha-ha, könnyű ezt mondani, de sokkal nehezebb megtenni! Előfordulhat, hogy felismerjük ugyan, amikor szeretetéhesen vagy magányos farkasként viselkedünk – egészen egyszerűen mégsem tudunk mást csinálni.

Ennek egyik oka, hogy nem tudjuk teljes kontroll alatt tartani, milyen mértékben vagy határig legyünk érzelmileg rászorulók vagy éppen elkerülők. Ez olyan hajlam, melyre szüleink, gondozóink felnevelésünk során kondicionáltak bennünket. Rengeteg tanulmány (többek között John Bowlby és egy hallgató, Mary Ainsworth munkája) bizonyította, hogy azon válnak túlzottan ragaszkodóvá vagy elkerülővé, akik kisbabaként (különös tekintettel az első 1-1,5 évre) nem kaptak elég mennyiségű vagy minőségű szeretetet és figyelmet. [A kötődéselméletről nagyon jó, érthető és élvezetes összefoglalót írt Pál Móni itt]

Kötődési típusok Snoopy szereplőkkel illusztrálva: fentről le, balról jobbra haladva a biztonságos, szorongó (elárasztott), elutasító és félelemteli kötődés

Azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az így felnőtt emberek örökre a szorongva kötődés/elkerülés adott szintjére lennének kárhoztatva. Mario Mikulincer és Phillip Shaver, a téma két kiemelkedő kutatója és munkatársaik szerint az emberek a rögzült tendenciát le tudják küzdeni, ha igazán elszántak. Egyik tanulmányukban arra jutottak, hogy ha olyan biztonsághoz kötődő szavakat intéztek a résztvevőkhöz, mint „szeretet” vagy „ölelés”, illetve amikor arra kérték őket, hogy képzeljék magukat egy számukra biztonságot jelentő szituációba, sokkal kevésbé érezték magukat érzelmileg rászorulónak vagy elutasítónak. Egy másik tanulmányban a résztvevőkkel elolvastattak egy történetet, melyben egy diák bajba kerül, segítséget kér szüleitől, akik támogatást és vigaszt nyújtanak neki. Két másik csoport vagy egy vicces, vagy egy semleges történetet olvasott. Az eredmények szerint a legelső csoport tagjai a kísérlet végén együttérzőbbnek, jószívűbbnek bizonyultak, mint a semleges vagy vicces történetet olvasók. Ez arról árulkodik, hogy a szeretetéhségre vagy magányos farkas viselkedésre való hajlamunk nincs kőbe vésve! Meg lehet változtatni az olvasmányaink vagy a felidézett emlékeink/tapasztalataink – például a gyerekkorból behívott boldog, biztonságos emlékképek – által.

Van-e vajon más is, amit megtehetünk, hogy berögzült attitűdünkön változtassunk? A jó hír, hogy van. Nézzük, mik lehetnek a harmadik boldogság-bűn ellenszerei! Az első dolog az önmagunkkal való együttérzés gyakorlása. Ez annyit tesz, hogy kedves és könyörületes vagy önmagaddal szemben. Legfőképp akkor, amikor valamiben kudarcot vallottál, vagy úgy érzed, nem vagy méltó mások figyelmére és szeretetére. Ezzel visszafordítod a kiváltó okot, mely az érzelmi rászorultság vagy elkerülő viselkedés felé terelt: azaz megadod magadnak az a szeretetet és gondoskodást, melyet esetleg nem kaptál meg másoktól, különösen csecsemőként.

Self-compassion = együttérzés önmagunkkal

Kristin Neff erről a következőket mondja: „Egy közelmúltban publikált kutatás rávilágít, hogy az önmagukkal szemben együttérzést gyakorló emberek jobb kapcsolatban lesznek partnerükkel, társuk sokkal boldogabbnak érzi magát. Képessé válnak, hogy többet adjanak bele a kapcsolatba, kevésbé legyenek kontrollálóak, könnyebben átengedjék magukat a bizalmas, meghitt pillanatoknak, gondoskodóbbá váljanak. Úgy vélem tehát, hogy a kapcsolati problémával küzdő embereknek az önmagukkal való együttérzés nagyon sokat segíthet a bizonytalanság kezelésében, mely visszatartja őket attól, hogy a kapcsolatnak átadják magukat, és abba kényelmesen belelazuljanak.

A másik fontos és jól működő eszköz a hála kifejezése. Sonja Lyubomirsky a hálát metastratégiának is nevezi, mivel több különböző szinten is hozzájárul boldogságunk fokozásához. Elsőként például javítja a kapcsolataink minőségét: amikor kifejezzük hálánkat, erősebb kötődést érzünk a másik felé, közelebb érezzük magunkat hozzá. Könnyű belátni, ezeken túl még miért javítja kapcsolatainkat, ha képesek vagyunk hálánkat valamilyen formában kifejezni: az emberek szeretik, ha értékelik őket, így ha tudomásukra hozod nagyrabecsülésed vagy hálád, különösen jól fog esni nekik, és téged is jobban szeretnek majd.

Az előbb említett két szokáson kívül van még egy harmadik lehetőség is az elárasztott kötődés vagy elkerülő viselkedés leküzdésére: a szeretet és adás belső igényének erősítése és táplálása. Ahogyan mindannyiunkban él a vágy, hogy szeressenek és gondoskodjanak rólunk, éppígy erős az igényünk, hogy szeressünk és adjunk. Ismerős lehet az érzés, hogy bármit megadnánk neki, amikor gyerekünkre vagy akár szívünkhöz közelálló háziállatunkra gondolunk – de a szeretet és adakozás igénye jóval túlmutat ezen a legszűkebb körön, kiterjeszthető környezetünkre, a társadalomra és az egész világra akár.

Bizonyíték arra, hogy a szeretet és adakozás erős belső szükségletünk

A Harvard University professzora, Michael Norton arra vonatkozóan végzett kutatásokat, mekkora ereje is van a szeretet és adakozás iránti igényünknek. Az egyik tanulmányban szerzőtársaival együtt 5-20 dollár közötti összeget adtak a British Columbia egyetemére járó hallgatóknak, és megkérték őket, költsék a pénzt akár magukra, akár másokra. Most képzeld el, hogy kapsz 5 dollárt, mondván, költsd amire/akire akarod. Mit gondolsz, mi tenne boldogabbá: ha magadra, vagy ha másokra költenéd? A kutatás szerint az emberek 63%-a úgy gondolja, hogy attól lesznek boldogabbak, ha a pénzen saját maguknak vesznek valamit. De vajon igazuk van? A hallgatókkal végzett kísérlet eredménye szerint akik az összeget magukra költötték, csupán átlagos dolgokat vettek, mint egy csésze kávé vagy szendvics – ami semmiben nem tette eltérővé napjukat bármely másiktól, cseppet sem lettek boldogabbak tőle, mint előtte. Ám azok, akik a kapott pénzt valaki másra költötték, még ha csak egy üdítőre hívták is meg társukat, nap végére sokkal boldogabbnak érezték magukat. A kísérletet a kutatók többször is megismételték, mindig ugyanazzal az eredménnyel.

Persze, ha szkeptikusak akarunk lenni, feltehetjük a kérdést: nem azért voltak-e boldogabbak azok, akik önzetlenül költötték el a pénzt, mert könnyen jött ajándék volt. Mi a helyzet, ha a saját pénzünkről van szó? Akkor is igaz a fenti állítás? És mi van a szegényekkel? Ők is boldogabbak lesznek, ha kevéske pénzüket másokra fordítják? Mindjárt megvizsgáljuk ezeket a szempontokat is. Az előbbi kísérlettel kapcsolatban komoly aggályként merülhet fel, mi van, ha a résztvevők egyszerűen hazudtak a boldogságszintükkel kapcsolatban. Képzeld csak magad a helyzetükbe: valaki pénzt ad neked, majd megkér, költsd másra, és mikor ezt megtetted, megkérdezi, hogy boldogabbnak érzed-e magad. Mit felelhetsz erre, ha nem akarsz igazi suttyónak tűnni? Hát persze, hogy boldogabb vagy! Az emberek hajlamosak azért jótékonykodni, hogy a kísérletvezetőben, ismerőseikben, családtagjaikban vagy akár a megajándékozott személyben jó benyomást keltsenek. A kutatók ezt a csapdát többek között úgy próbálták kikerülni, hogy a kísérletet teljesen anonim módon végezték el, azaz még a megajándékozott sem feltétlen tudott róla, kinek köszönheti szerencséjét. Michael Norton kutatásában még akkor is arról számoltak be a résztvevők, hogy a jótékonykodás emelte a boldogságszintjüket, amikor minden olyan faktort kivettek a kíséretből, mely a mások lenyűgözése iránti vágyat elégíthette volna ki.

Rendben, de még mindig övezheti némi kétkedés ezt az egész dolgot, hiszen mégis miért vallaná be bárki őszintén, ha éppen nem érzi boldogabbnak magát a jótékonykodástól? Legjobb, ha megvizsgáljuk azokat, akik rutinszerűen, akár napi szinten nagyvonalúak vagy tördőnek másokkal, nem csupán azért, mert holmi kísérletvezető erre pénzt adott nekik. Készült hát egy kutatás, mely a Gallup által végzett felmérés adatait használta, melyben 136 országból 200 000 válaszadó töltötte ki a kérdőívet. A kérdőív rengeteg különböző dolgot mért, a hangsúly egyáltalán nem a nagylelkűség és a boldogságszint közötti kapcsolaton volt. Ugyanakkor a kérdések között szerepelt az is, hogy adakozott-e az adott személy az előző hónapban, illetve azt is mérte, milyen boldog a válaszadó a kérdőív kitöltésének időpontjában. Michael Norton és társszerzői ezt a két információt gyűjtötték ki és vetették össze, elemzésük pedig 136 országból 120 esetében mutatta ki az összefüggést az adakozás és a boldogság között. Elég meggyőző, nem? Szerte a világon, teljesen különböző kultúrájú, gazdaságú, méretű nemzeteknél jelent meg ugyanaz – legyen szó akár Kanadáról, ahol meglehetősen magas az életszínvonal, egészen Ugandáig vagy Bangladesig, ahol viszont az emberek az alap szükségleteik kielégítéséért küzdenek.

Persze felmerülhet kételyként a tyúk-vagy-a-tojás kérdés is, azaz a nagyvonalú, jótékony emberek azért boldogabbak, mert adakoznak, vagy azért adakoznak, mert eleve boldogabbak (amit egy korábbi bejegyzésemben már említettem a boldogság jótékony hatásai között). A dilemma megoldására kisgyerekekkel is elvégezték a kutatást. A 2-3 éves totyogók nem arról híresek, hogy bármiféle jó megítélés miatt füllentenének érzelmeikről – gondoljunk csak a „gyermeki őszinteség” szófordulatra! És éppen ez az a korszak, amikor saját játékukról, csemegéjükről, homokozólapátjukról sem szívesen mondanak le. A Kylie Hamlin, Lara Acknin és Liz Dunn által végzett kutatás (és sok más kísérlet) mégis ugyanarra következtetésre jutott, mint a korábban említett példák: kimutatható módon a kétévesek szintén boldogabbak voltak, amikor társaikkal jószívűen viselkedtek.

Az előzőekben részletezett kutatások mind arról árulkodnak, mindannyiunkban megvan a velünk született vágy a segítségnyújtásra. Emberi lényként szükségünk van a szeretetre és adakozásra, és amennyiben boldog, kiteljesítő életet akarunk élni, legjobban tesszük, ha ezen boldogságforrást ki is használjuk! Persze egyáltalán nem mindegy, mikor, hogyan, kivel és mennyire vagyunk nagylelkűek – de mielőtt erről írnék, nézzük meg közelebbről, pontosan hogyan/miért is fokozza boldogságunkat a nagyvonalúság?

Miért és miként fokozza boldogságunkat a szeretet és adakozás?

Mielőtt teljesen magunkba szállnánk – vagy önvédelem gyanánk feldühödnénk –, amiért eddig esetleg nem voltunk túl adakozóak és jótét lelkek, álljunk meg egy pillanatra! Tévedés lenne azt hinni, hogy valaki kizárólag vagy önző, vagy önzetlen – ahogyan szinte bármi az életben, ez sem fekete vagy fehér. Mindkét minőség megvan bennünk, éppúgy, mint a vágy a versengésre, győzelemre vagy a flow élményére. A kérdés az, melyik szükséglet az erősebb? A válasz pedig: attól függ. Azaz számtalan tényezőn múlik: például milyen körülmények között neveltek fel bennünket, milyen körülmények között élünk, mik a minket körülvevő kulturális normák stb. Ha a kedvessséget, törődést, nagylelkűséget támogató társadalomban, családban növünk fel, nagy valószínűséggel mi is így fogunk majd viselkedni felnőttként. Ha viszont az énközpotúság, mohóság, önzés az, amit magunk körül látunk, mi is hasonlóvá válunk. Abból a szempontból tehát, hogy mi tartozik valódi természetünkhöz, a válasz valószínűleg az, hogy mindkettő. De a boldogság maximalizálása szempontjából már nem igaz mindkét opció: a válasz a szeretet és adakozás igénye.

Mik lehetnek ennek okai?

1. Az egyik dolog, amiért szeretni és adni vágyunk, az, hogy olyan erősen, velünk született módon kötődünk a kedvességhez, gondoskodáshoz.

2. A másik oka, amiért a szeretet és nagylelkűség felpörgeti a boldogságunkat, az amit magunkról gondolunk, amikor segítőkészek és nagyvonalúak vagyunk. Tulajdonképpen azt üzenjük magunknak: „Kompetens vagyok, hatékony és képes vagyok arra, hogy tetteimmel segítsek másoknak”.

3. Boldoggá tesz az érzés, hogy pozitív hatással vagyunk valaki más életére (vagy akár a világra).

4. A nagylelkűség megsokszorozódik, viszonzásra talál. Ha kedves és jószívű vagy másokkal, valószínűleg jobban kedvelnek majd téged, szeretettel és kedvességgel fordulnak hozzád.

5. Ahogyan Adam Grant, a Wharton professzora által végzett számtalan kutatás is bebizonyította, a segítőkész, nagylelkű emberek sikeresebbek szakmájukban, mint a többiek.

Ez utóbbi kijelentés elég meglepően hangzik, lássuk hát, milyen eredményre jutott Arthur Brooks közgazdász. Brooks több mint 30 000 amerikaitól származó adatot elemezve azt találta, hogy az emberek extra bevételeik kb. 14%-át kívánták adományozásra fordítani. Nem rossz, azt jelenti, hogy minden egyes pluszban megkeresett dollárból 14 centet jótékonykodásra fordítottak – de akad itt valami még meglepőbb: minden adományozott dollár 3,75 dollárnyi megnövekedett bevételt generál! Ez vajon azt jelenti, hogy ha minden pénzünket eladakozzuk, rettentő gazdagok és sikeresek leszünk? Hát persze, hogy nem, ez elég nagy ostobaságnak hangzik. Egyáltalán nem mindegy, hogyan adakozunk, ezt is okosan kell csinálni – így lehetsz biztos abban, hogy nem válsz (Adam Grant szavaival) önfeláldozó adakozóvá (selfless giver), aki olyan intenzíven és válogatás nélkül jótékonykodik, hogy végül saját maga sérül vagy ég ki benne. Saját érdekeinket még akkor is szem előtt kell tartanunk, mikor másokon segítünk – ezt a típust nevezi Grant máshogy adakozónak (otherish giver). Ők azok, akik az életben a legsikeresebbek, és nem csupán karrierjükben, hanem a másoknak nyújtott segítségben is, mivel nem jutnak el a kiégésig.

De hol van vajon a határ az önfeláldozó és a másképp adakozás között? Más szavakkal: mik a szabályai annak a fajta jótékonykodásnak, mely nem csupán a boldogságunkat, hanem a siker esélyét is növeli? Ezt az izgalmas – és gyakorlati haszonnal kecsegtető – kérdést járom körül a következő bejegyzésben.