Adni jó! De nem mindegy, hogyan…

avagy a jótékonykodás szabályai: mikor fokozza az adakozás a boldogságot és a sikert?

(= Tehát úgy érzi, minden kapcsolatában folyton Önnek kell adnia?)

Az előző bejegyzések összefoglalásaként hadd elevenítsek fel pár dolgot. Ahogyan korábban említettem, három stratégia van a kezünkben arra, hogy az érzelmi rászorultságon és elkerülésen felülkerekedve kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat éljünk meg:

• az első az önmagunkkal való együttérzés gyakorlása,

• a második a hála kifejezése,

• a harmadik pedig a kedvesség és a nagylelkűség gyakorlása, mellyel erősíthetjük a szeretet és az adás iránti vágyat, ami olyan szükséglet, amely úgy tűnik, mélyen belénk van kódolva.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogyan tesz minket boldoggá, ha kedvesek és nagyvonalúak vagyunk másokkal – és úgy tűnik, ennek jó pár oka van. Először is a szeretet és az adás mélyen bennünk gyökerezik. Másodszor, sokkal kompetensebbnek és alkalmasabbnak érezzük magunkat, ha másokon segíteni tudunk. A harmadik ok pedig az, hogy ilyen hozzáállással a többi ember jobban elismer minket. Azaz viszonozzák nagyvonalúságunkat, ami nem csupán boldoggá, de sikeressé is tesz, ahogyan Adam Grant és munkatársai számtalan tanulmányban kimutatták.

Ezzel el is jutottunk a mostani poszt egyik fő mondanivalójához: bár nagy a valószínűsége, hogy a kedvesség és jószívűség felturbózza a boldogságszintet, ez mégsem igaz minden esetben. Ha válogatás nélkül jótékonykodunk, viszont nagy igyekezetünkben saját magunkról megfeledkezünk, valójában pont fordítva sülhet el. Csökken az esélyünk a sikerre, sőt, nyomottá, rosszkedvűvé válhatunk tőle. Fontos tehát megértenünk, mikor hogyan, kivel és milyen mértékben szabad jót tennünk, kedvesnek lennünk. A téma elég bonyolult és összetett, megértésében ismét csak Adam Grant lesz a segítségünkre. A Wharton School kutatóját különösen izgatta a kérdés, mi ösztönöz bennünket a sikerre – legfőképpen pedig az, miképpen befolyásolja a sikerre való kilátásainkat a többi emberrel való kapcsolattartásunk módja. Végül előállt az általa viszonossági stílusnak (reciprocity style) elnevezett kifejezéssel. A viszonossági stílusokat azalapján különbözteti meg, napi szinten jellemzően hogyan kapcsolódunk az emberekhez. Legtöbben, legalábbis bizonyos életkörülmények között, általában beleesünk a három fő stílus egyikébe:

• jótékonykodó (giver)

• kihasználó (taker)

• viszonosságra törekvő (matcher)

A jótékonykodónak az jár az eszében, mikor valakivel interakcióba lép, mit ajánlhat fel, mit tud a másiknak nyújtani. Ennek ellentéteként a kihasználó arra gondol, mit tud a másik kínálni őneki. Kapcsolataiban, információcseréiben mit kaphat a másiktól, amit céljai eléréséhez fel tudna használni. A harmadik típus a viszonosságra törekvő emberek csoportja, melybe valójában az esetek nagy részében legtöbben beleesünk, azok, akik az emberekkel való kommunikáció során egyenlőséget, igazságot és méltányosságot keresnek. Ha valami kedveset teszel velem, én is hajlamos vagyok kedvességgel viszonozni azt – ha pedig én teszek szívességet neked, azt várom, hogy cserébe te is így tegyél. Adam Grant azt vizsgálta, ezen három stílus közül melyik járul hozzá leginkább a sikerhez, különösen munkahelyi környezetben, ahol a tanulmányt készítette. Amit pedig a szakmák széles palettáján (orvostudomány, mérnöki végzettség, kereskedelem stb.) elvégzett kutatása során talált, talán meglepőnek tűnik, ugyanis a jótékonykodók aránytalanul magas számban képviseltették magukat a felső szinteken. Ami éppen ellenkezője az általános közvélekedésnek, mely szerint a könyöklő, törtető, mindenki másból hasznot húzó emberek jutnak a csúcsra. Éppen azok az emberek lesznek sikeresek, kapják a legjobb jegyeket, érik el a legtöbb eladást vagy válnak a legjobb mérnökökké, akik plusz időt szánnak a másikra, és megosztják forrásaikat a többiekkel. Azaz a jótékonykodók a sikerlétra legtetejére jutnak. Bár a kihasználók és a viszonosságra törekvők is elérhetnek oda, mégis sokkal kisebb arányban fordul elő velük.

(magyar felirattal: https://www.ted.com/talks/adam_grant_are_you_a_giver_or_a_taker/transcript?language=hu)

Mi ennek az oka? A munkahipotézis szerint a jótékonykodók akaratlanul is rengeteg extra erőforrást tudnak mozgósítani annak a jó szándéknak köszönhetően, mellyel korábbi viselkedésük viszonzásaként a többi ember feléjük fordul. Szóval, ha felajánlom szolgálataimat másoknak, és ők a viszonosságra törekvő típushoz tartoznak, cserébe – még ha ezt nem is kérem tőlük – elismerően fognak rólam beszélni, ajánlanak majd munkatársaiknak, vagy kisegítenek, ha arra van szükségem. Ez a hírnévvel, reputációval kapcsolatos információáramlás különösen fontos napjainkban, amikor a szociális médiának és a fokozott összekapcsolódásnak köszönhetően a rólunk kialakított vélemények sokkal gyorsabban terjednek, mint valaha. Hasonlóképpen, ha valaki negatívan viselkedik, a szóbeszéd körbejár, és tönkreteheti a kihasználók sikerhez vezető útját. Az igazán érdekes a dologban viszont az, hogy amikor Grant a különböző szakmákban a létra legalján álló embereket vizsgálta, arra jutott, hogy a jótékonykodók is nagyobb valószínűséggel kerülnek az alsó fokokra, mint a viszonosságra törekvők.

Álljunk csak meg egy pillanatra!

Az előbb nem arról volt szó, hogy az igazán kedves, együttérző, segítőkész és gondoskodó emberek viselkedésüknek köszönhetően saját sikerüket is elősegítik? Ez így is van, a paradoxon viszont ott rejlik, hogy akik mindezt önfeláldozással, vagy még inkább önfeladással teszik, végül teljesen kiégnek, és saját lehetőségeiket szalasztják el. A kutatásokban a sikeres és sikertelen jótékonykodók között felismert különbségek elsősorban arra engednek következtetni, hogy az előbbi csoport tagjai nemcsak mások igényeit, hanem önmaguk szükségleteit is figyelembe veszik. Azaz saját magukat is besorolják azon emberek közé, akiknek legalább néha adni kell valamit. Adam Grant ezt angolul „otherish”-nek nevezi, amit talán mások felé fordulóként lehet magyarra ültetni, Azaz ahelyett, hogy önfeladó (=selfless) vagy önző (=selfish) lenne, a sikeres jótékonykodók elsődlegesen mások megsegítésére irányítják figyelmüket – ugyanakkor viszont saját szükségleteikkel, feltöltődésükkel, céljaikkal is törődnek.

Az egészséges jótékonykodáshoz két fő stratégia tűnik hasznos eszköznek. Az egyik, hogy figyelembe veszik, valóban megvan-e bennük az adott jótékonykodás szükséges „fedezete” – ahelyett tehát, hogy bármikor, bárkinek, bármilyen módon megadnák, amit kér, a sikeres jótékonykodókban működik egy szűrő. Felteszik maguknak a kérdést, mennyibe fog ez kerülni? Valóban én vagyok a feladatra legalkalmasabb személy? Ha a válasz nem, a sikeres adakozók próbálnak a segítségre alkalmasabb erőforrásokat találni. Azt keresik, hol tudják energiáikat a legjobb eredménnyel hasznosítani, anélkül, hogy önmagukat emésztenék fel közben – például nem egyesével, hanem egyszerre több embernek segítenek. A másik az úgynevezett értéknövelő stratégia. Először megtalálják a módját, hogy segítenek egy embernek, majd kitalálják, hogyan kell kiterjeszteni ezt az értéket több emberre, beleértve magukat is. Megengedik maguknak, hogy hálát, büszkeséget és más pozitív érzéseket éljenek át, mikor másokkal jót tesznek, mivel tudják, hogy ez segít a feltöltődésben. A hübrisztikus büszkeséggel szemben ez az autentikus büszkeség energetizálja a jótékonykodókat, hogy még többet tudjanak másokért tenni.

A fenti szabályok mellé fel lehet sorolni még párat:

• add meg az esélyét, hogy nagyvonalúságodnak ténylegesen lásd a hatását. Ez a kompetencia és alkalmasság érzésével tölt el, ami pedig boldogságoz vezet.

• élvezd a nagylelkű cselekedeteket. Attól még, hogy éppen jótékonykodsz, nem jelenti azt, hogy nem szórakozhatsz jól közben. (lásd a fent említett második, azaz az értéknövelő stratégiát)

Érezd jól magad, miközben adsz! Ezzel megakadályozhatod a kiégést, befásulást!

A boldogság elleni 3. bűn és annak ellenszere – miről is beszéltünk eddig?

Azzal kezdtük, hogy megvizsgáltuk, emberi lényként milyen mélyen gyökerező szükségünk van a szeretetre és kapcsolódásra. Az derült ki, hogy ez az igény olyan általános és fontos szükségletünk, hogy ha kielégítetlenül marad, akkor elég nagy a valószínűsége a pszichológiai sérüléseknek. Különösen, ha életünk első másfél évében nem kapjuk meg a megfelelő mennyiségű és minőségű szeretetet és gondoskodást, akkor leszünk hajlamosak bizonytalanságot átélni és kiépíteni kapcsolatainkban, amitől szorongóvá, érzelmileg rászorulóvá vagy elkerülővé válhatunk. Azt is kimutatták a kutatások, hogy a gyermekkori tapasztalataink, illetve a kötődési mintáink a felnőttkorba is követnek minket. Sem az érzelmi rászorultság, sem az elkerülés nem tesz jót a boldogságnak, aminek számtalan oka van. Előbbi kevésbé vonzóvá tesz mások szemében, és saját magunkat is negatív fényben látjuk. Az ellentéte, az elkerülés szintén rossz stratégia. Miért? Mert a közöny és nemtörődömség miatt nem leszünk a többi ember kedvence, a kommunikáció és kapcsolattartás nehézkesebbé, kevésbé élvezetessé válik, összességében jellemzően nem leszünk túl elégedettek életünkkel.

Jogosan teszed fel a kérdést, akkor mi az egészséges hozzáállás, mely kapcsolódási mód segíti legjobban boldogságunkat, boldogulásunkat? Röviden: a kutatók által biztonságos kötődésnek nevezett attitűd. Azok, akik biztonságos kötődési mintát mutatnak, nem félnek az intimitástól, ugyanakkor nem is függenek tőle. (Erre irányuló tanulmányok eredményei szerint ez a legelterjedtebb viselkedési forma, nagyjából az emberek 50%-a ebbe a csoportba tartozik, kb. 25%-uk szorongó/rászoruló, 20% elkerülő, míg 5% egyszerre elkerülő és rászoruló). És mi van akkor, ha kisgyerekként nem kaptuk meg azt a minőségű és mennyiségű gondoskodást, melyre a biztonságos kötődéshez szükségünk van? Ekkor sincs minden veszve, semmi sincs kőbe vésve: kutatások bizonyították, hogy öleléssel, szeretettel, kedves szavakkal, a szülői támogatásról szóló történetek felidézésével javítható az emberek biztonságérzete. Ez azt is sugallja, hogy ha felismered saját kapcsolódási módodat, bizonyos viselkedésminták gyakorlásával meg is tudod azt változtatni. Mit tehetsz azért, hogy nagyobb biztonságban érezd magad kapcsolataidban?

Három eszközt említettünk erre:

• önmagunkkal való együttérzés

• hála kifejezése

• szeretet és adakozás

Az önmagunkkal való együttérzés annyit tesz, hogy kedvesek és megértőek vagyunk saját magunkkal, különösen, amikor valamiben kudarcot vallottunk, vagy ha úgy érezzük, nem vagyunk méltóak mások figyelmére és szeretetére. A hála kifejezése is több módon segít rajtunk. Egyrészt emlékeztetjük magunkat, miben és miért jó nekünk, másrészt (ahogyan tanulmányok sora is alátámasztja) az emberek jobban szeretnek olyanok közelében lenni, akik örök elégedetlenkedés helyett megtalálják, miért van okuk hálásnak lenni. Az pedig, hogy mások szívesen töltik velünk az időt, szintén erősíti a biztonságos kötődést. A harmadik stratégia, a szeretet és adakozás, azaz a kedvesség és jótékonykodás a hálához hasonlóan működik: ha másokkal kedves és nagylelkű vagy, egyfajta jó hírnévre teszel szert, és viszonzásképpen te is jóakarattal találkozol. Azon túl, hogy nagyobb biztonságban érzed magad kapcsolataidban, legalább két másik okból is boldoggá tesz a kedvesség és jótékonykodás. Először is, úgy tűnik, a nagyvonalúság és jótékonykodás az alaptermészetünk része. Talán azért, mert nagyobb az esélyünk arra, hogy csoportként, fajként sikeresebben működjünk/éljünk túl, ha együttműködünk egymással, mint ha önzőek vagyunk. Másodszor pedig a jótékonykodás révén kompetensnek és alkalmasnak érezzük magunkat, ami szintén hozzájárul a boldogsághoz. Ha viszonylag régóta gyakoroljuk az adakozást, akkor kifejlődik a többi ember felé egy olyan szeretet, elfogadás és együttérzés, amely természetes módon emeli tovább boldogságszintünket. Ezt a jelenséget Nipun Mehta belső átalakulásnak nevezi, és egy történettel illusztrálja:

Julio Diaz, a hétköznapi kisember New Jersey-ben élt. Mindennap metróval ment haza. Egyszer, mikor épp kiszállt a metróból, egy kölyök odament hozzá, kést szegezett neki, és azt mondta:

– Add ide az összes pénzed!

– Rendben – felelte Diaz, és átadta pénztárcáját.

A srác épp el akart futni, mikor Diaz odakiáltott neki:

– Hé, kölyök, kissé hideg van, nem? Kéred a kabátomat is?

A fiú nagyon meghökkent, erről még nem olvasott a Hogyan raboljunk 1.0-ban, visszafordult hát gyorsan. – Oké, jöhet a kabát is! – Ekkor viszont már egészen más energiák dolgoztak, a két ember elkezdett kapcsolódni, kötődni egymáshoz valamilyen módon. És Julio így folytatta:

– Most fogok vacsorázni, van kedved velem tartani?

Ami szintén meglepő fordulat, ez sem szerepel a rablók tízparancsolatában. Meglepetésében a fiú nem tiltakozott, elmentek hát vacsorázni, ahol hosszabban elbeszélgettek. A vacsora végén Julio azt mondta:

– Igazán szeretnélek meghívni, de nálad van a pénztárcám.

A fiú erre a legtermészetesebb módon vette elő és adta vissza a pénztárcát. Mire Julio:

– Kérhetek tőled még valamit? Ideadnád a késedet is?

A srác pedig nagyon könnyedén, magától értetődően adta át a kést is.

A történet azt mutatja be, hogy amikor kedvesen, nagyvonalúan viselkedünk, egyfajta belső átalakulás indul el, amitől más nézőpontból kezdjük látni a világot. Ebből az új pozícióból tisztán látszik, hogy mindenki, még a ránézésre elég én-központú, gonosz emberek is képesek a szeretetre és jó szándékra. Ez a belső átalakulás az egyik legfontosabb ok, amiért a kedvesség és a nagylelkűség növeli a boldogságszintet.

Összegzésképpen: a szeretet és adakozás fokozza boldogságunkat, mert:

• biztonságosabb kötődést élünk meg kapcsolatainkban

• nő az esélyünk a szakmai/munkahelyi sikerekre

• beindítja az előbb említett belső átalakulást

Fontos azonban figyelni rá, hogy ne legyünk válogatás nélkül nagyvonalúak mindig, mindenkivel, hiszen ha megfeledkezünk önmagunkról, nagyon hamar ki fogunk égni, akár depresszióssá is válhatunk. Nem szabad elfelejteni hát az adakozás három aranyszabályát:

• magaddal is legyél legalább annyira nagyvonalú és gondoskodó, mint másokkal

• próbáld megfigyelni, észrevenni jótékonykodásod hatását, mert nagyban hozzájárul a boldogságszint emelkedéséhez (kompetensnek érzed tőle magad)

• élvezd az adakozást – találd meg azt a módját, ami téged is szórakoztat