6. boldogság-bűn – bizalmatlanság az élettel szemben

Amennyiben a másokba vetett bizalom annyira fontos a boldogsághoz, mint ahogyan a korábbi bejegyzésben írtam róla, logikusan következik, hogy a hit abban, hogy jó dolgok fognak történni életünkben, szintén nagy jelentőséggel bír. Képzeld csak el, ha épp valami nehézséggel, kudarccal szembesülsz, például megbuktál a vizsgán vagy dobott a barátnőd. Az ilyen helyzetekben a boldogság szempontjából elengedhetetlen hinned abban, hogy mindez átmeneti mélypont, olyan lecke az élettől, melyből tanulva fejlődsz, és tapasztaltabb, jobb emberré válsz. A kutatók rezilianciának (=lelki teherbíró-képesség, megbirkózási képesség) nevezik azt a képességet, amikor valaki könnyen túl tudja tenni magát a nehézségeken, ez a reziliancia pedig a boldog emberek egyik fontos jellemvonása. Ennek átfordításával mondhatjuk azt is, hogy a 6. boldogság-bűn a bizalmatlanság az élettel szemben.

Először is fel szeretném hívni a figyelmed arra, hogy a korábban tárgyalt vétkekkel szemben ez a mostani kicsit bonyolultabb és összetettebb lesz. Az egész azzal a kijelentéssel kezdődik, hogy az élet rendkívül kiszámíthatatlan: ami elsőre rossz eseménynek tűnik, lehet, hogy a későbbiekben pozitív következményekkel jár. Előfordulhat, hogy konferenciára igyekezve lekésed a repülőt, de később a reptéren találkozol életed szerelmével (vagy megúszod a légi katasztrófát). Vagy az is lehet, hogy nem találsz parkolóhelyet a kisbolt közelében, ahova igyekszel, viszont miután letetted a kocsit, séta közben találsz egy ezrest. Persze mindez fordítva is elképzelhető. Álommunkád túlzott stresszhez, kiégéshez vagy váláshoz is vezethet. Vagy mi van, ha megnyered a lottót – de elveszíted legközelebbi barátaidat. Nos, bár szinte mindannyian felismerjük az élet igazságát, hogy egy eseményről nem lehet előre megmondani, jó vagy rossz következményekkel jár-e hosszútávon, mégis nagyon ritkán vonjuk le belőle a logikusan adódó követeztetést: boldogságunkat nem szabad függővé tennünk az eredményektől/eseményektől.

Boldogságmítoszok című könyvében Sonja Lyubomirsky éppen ezt emeli ki. Egy William Blake idézettel indít:

„Öröm és bú szőttese

Az égi lélek köntöse;

Minden kín és gyász alatt

Öröm fut, selyem-patak”

/ford.: Kálnoky László/

Majd azzal a gondolattal folytatja, hogy általában úgy hisszük, pontosan tudjuk, hogy életünk egy-egy fordulópontjánál örülnünk vagy szomorkodnunk kell-e. Azonban sokkal inkább igaz az, hogy a pozitív és negatív események legtöbbször összefonódnak, ezért meglehetősen nehéz lenne bármilyen előrejelzést tenni a következményekre vonatkozóan. Ha felidézzük magunkban, mi volt az elmúlt években a legjobb, illetve legrosszabb dolog, ami velünk történt, könnyen meglepődhetünk, ha egy és ugyanaz jut az eszünkbe. Lyubomirsky professzor szerint ez azért van, mert gyakran elkövetjük a hibát, hogy boldogságunkat bizonyos eredményekhez, külső körülményekhez kötjük: ha megfelelő összeget keresek, egy konkrét személlyel megesküszöm, egy adott házban élhetek stb. A valóságban azonban a külső körülmények boldogságunknak csupán 10%-át teszik ki. Persze, most talán felmerül benned a kérdés, hogy ha boldogságunkat nem az eredményektől tesszük függővé, hogy is nézne ki az életünk. Ennek megválaszolására lássunk egy taoista történetet:

„Volt egyszer egy ember és a fia, akik egy gyönyörű völgyben, nagy boldogságban, ugyanakkor hatalmas szegénységben éltek. A férfi egy napon belefáradt a nagy szegénységbe, gazdag akart lenni, így elhatározta, hogy lótenyésztésből fog vagyont szerezni. Vásárolt egy mént, de mivel nem volt pénze, szomszédjaitól kért kölcsön. Azon az éjszakán, amikor a mént hazavitte, a ló lerúgta a karám felső, kilazult rúdját, és elvágtatott. Összegyűltek a szomszédok, és sajnálkozni kezdtek: – Gazdag akartál lenni, most meg elszaladt a lovad, hát ez igazán szörnyű! Mire az öreg megvonta vállát, és így felelt: – Jó vagy rossz dolog, ki tudja? A mén csatlakozott egy csapat vadlóhoz, és elvezette őket a férfi háza közelébe, ahol közülük párat be tudott fogni és a megjavított karámba hajtani. Így nem csak az eredeti mén került elő, de több lova is lett, ami a falu egyik leggazdagabb emberévé tette őt. Odagyűltek a szomszédok, és irigységgel hangjukban gratuláltak az ember szerencséjéhez: – Azt hittük, szegény vagy, de most gazdaggá lettél. Az ember rájut pillantott, megvonta vállát, és így felelt: – Jó vagy rossz dolog, ki tudja? Később a férfi és fia elkezdték betörni a lovakat, hogy eladhassák őket a piacon, ám az egyik ló levetette hátáról a fiút, és rátiport a lábára. A fiú lába eltört, majd görbén forrt össze. Ismét összegyűltek a szomszédok: – Micsoda szép szál legény volt, most meg mi történt vele! Soha nem fog találni magának feleséget, micsoda szerencsétlenség! A férfi csak megvonta vállát, és így felelt: – Jó vagy rossz dolog, ki tudja? Azon a nyáron az ország királya hadba lépett a szomszédos országgal, és toborzó csapatokat küldött szerteszét, hogy hadba vigyék az egészséges, fiatal férfiakat. A szomszédok könnyes szemmel jöttek: – Ó, elvitték a fiainkat, nem tudjuk, látjuk-e még valaha őket! De neked megmaradt a fiad a rossz lába miatt. Az öreg megvonta vállát, és így felelt: – Jó vagy rossz dolog, ki tudja?”

És a mesét így lehet folytatni a végtelenségig. A fő mondanivalója, hogy adott pillanatban, amikor történik velünk valami, nem feltétlenül tudjuk eldönteni, jó vagy rossz következménye lesz-e számunkra. Tetszett neked a történetben szereplő férfi? Ez cseppet sem biztos – bár vannak előnyei is az általa képviselt attitűdnek, vagyis hogy nem bízzuk magunkat a különböző események/eredmények kegyeire, azért néhány negatív aspektus is köthető hozzá. Az egyik ellenvetés abból fakad hogy fennáll a veszélye, talán soha többé nem fogjuk boldognak érezni magunkat. Ha nem örülhetek szívből egy jó állás elnyerésének, vagy annak hogy feleségül veszem életem szerelmét, akkor mitől érezzem magam boldognak egyáltalán? A másik aggodalom pedig az, hogy ha boldogságunkat az elért eredményektől függetlenné tesszük, esetleg nem is találunk a küzdelemre, erőfeszítésre méltó célokat az életben. Képzeld el, hogy céljaid elérése közben folyton eszedbe jut: „Jó vagy rossz dolog, ki tudja?” Nyilvánvaló, hogy motivációd jelentősen csökkenni fog ettől. A kérdés már csak az, hogy a boldogságnak az eredményekről való leválasztása ellen felhozott előbbi érvek tényleg érvényesek-e.

Folyamat (vs. eredmény) mint a boldogság forrása

Ha nem az eredményektől, akkor milyen kimenetektől tegyük függővé boldogságunkat? A kérdés jó, megválaszolásához viszont nézzünk meg előbb egy szituációt! Képzeld el, hogy egy ismeretlen városban jársz munkaügyben. Miután végeztél, a szálloda felé tartasz, a GPS pedig két útvonalat kínál fel neked. Ha a rövidebbet választod, nevezzük A-útvonalnak, 30 perc alatt érsz a hotelhez, viszont kb. 10 percig egy építési helyszínen haladsz keresztül. Ezalatt a tíz perc alatt nincs más választásod, mint tétlenül ülni a kocsiban. Ha a hosszabb utat (legyen B) választod, nincs üresjárat benne, viszont 40 percig tart. Melyiket választanád inkább? Pusztán gazdasági szempontból, azaz a ráfordított idő és energia felől nézve egyértelműen az A-útvonal a kedvezőbb. Pszichológiai szempontból azonban már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Ha az üresjárattal töltött időben semmi nem történik veled, ami lekötné figyelmedet, akkor a B-útvonal vonzóbbnak tűnhet, még ha hosszabb is.

Christopher K. Hsee, a University of Chicago professzora és munkatársai az embereknek a tétlenségtől való irtózását úgy nevezik, hogy az elfoglaltság érzésének szüksége. Egyik kutatásukban a résztvevőkkel kitöltettek egy kérdőívet, majd arra kérték őket, vigyék el azt egy másik helyszínre. Választhattak, hogy egy kb. 2-3 perces útra eső közelebbi, vagy egy 12-15 perc alatt elérhető távolabbi helyszínen adják le a papírokat. Azt is elmondták nekik, hogy miután ezzel végeztek, vissza kell térniük a kísérleti szobába, és ott kivárni a fennmaradó időt. Azaz, ha a közelebbi helyszínre mennek, sokkal több időt töltenek semmittevéssel, ha viszont messzebbre mennek, több energiát kell belefektetniük, ugyanakkor kevesebb idő marad a várakozásra. Emellett még arról is tájékoztatták a résztvevőket, hogy a kérdőív leadásakor kapnak egy kis édességet. Az egyik csoporttal azt közölték, hogy helyszíntől függetlenül ugyanazt, például étcsokit kapnak, míg egy másik csoportnak azt mondták, hogy a közelebbi helyszínen étcsoki, a távolabbin pedig fehér csoki jár nekik. Mit gondolsz, mi lett a kutatás eredménye? A résztvevők választása nagyban függött attól, igazolva látták-e a hosszabb séta fáradozásait. Azok közül, akiknek helyszíntől függetlenül ugyanazt az édességet ígérték, csak 32% választotta a távolabbi célpontot. Viszont abból a csoportból, ahol a finomság fajtája helyszínenként változott, majdnem a duplája, 59% választotta a távolabbi helyet. A kísérletet ugyanaz a kutatócsapat egy másik formában is elvégezte. Ebben az esetben konkrétan megmondták a résztvevőknek, hogy a kitöltött lapokat a közelebbi vagy a távolabbi helyszínen kell leadniuk, a visszatérés utáni fennmaradt időt pedig a kísérleti szobában kell tölteniük. Amíg várakoztak, kikérdezték őket, mennyire érzik boldognak magukat. Az eredmények azt mutatták, hogy azok, akik hosszabb ideig tudták magukat elfoglalni, azaz messzebbre kellett menniük, boldogabbak voltak a többi résztvevőnél.

Egy szó, mint száz: az embereket a tevékenység boldogabbá teszi, mint az üresjárat. Természetesen ehhez arra is szükség van, hogy elfoglaltságuknak legyen oka (ahogyan az útvonalválasztó kísérletben láthattuk) – legyen ez az ok bármilyen gyengécske, akár egy darab csokoládé. Ha ez az ok ráadásul elég nyomatékos és tartalmas, a helyzet még jobb. Erre mutatott rá Dan Ariely viselkedési közgazdász egy kollégáival közösen végzett kísérletben. Megkértek egy csapat résztvevők, hogy Lego készletből rakjanak össze bionicle robotokat. Minden összerakott robotért kapnak pénzt, de a kifizetett összeg fokozatosan csökkent az idő múlásával. Az első bionicle elkészítéséért 2 dollárt kaptak, a másodikért 1,89 dollárt, majd 1,78 dollárt és így tovább. A résztvevők egy részének azt mondták, az összerakott játékokat gyerekeknek adományozzák majd, míg mások úgy tudták, a kész bionicle robotokat újra szét fogják szedni, hogy később más résztvevők is dolgozhassanak velük. Míg az első csoport tagjai értelmesnek találták a feladatot, hiszen azzal örömet szereznek néhány gyereknek, a második csoport tagjai teljesen értelmetlen tevékenységnek látták a dolgot. Dan és munkatársai arra voltak kíváncsiak, mindez meglátszik-e a számokon is – és valóban: átlagosan azok, akik értelmet találtak a munkában, két és félszer több robotot szereltek össze, mint akik nem.

Ezek az eredmények nem is annyira meglepőek, hiszen teljesen összhangban vannak azzal, amit Hsee professzor és munkatársai flow-val kapcsolatos kutatásaik során találtak. Talán emlékszel még rá, hogy a flow-élmény nagyban köthető valami értelmes tevékenység végzéséhez, és ha egy ilyen feladatban sikerül elmerülnünk, az igazán boldoggá tud tenni. Hova vezet mindez? Az a tény, hogy boldogabbak vagyunk, amikor valamivel elfoglaljuk magunkat, különösen akkor, ha ez a valami egy értelmes tevékenység, azt sugallja, hogy boldogságunkat nem kell az eredményektől függővé tenni, hanem származhat a céljaink eléréséért folytatott munka folyamatából. Megtalálhatjuk a boldogságot például a vizsgára való felkészülésben vagy a nyaralás tervezgetésében. Azaz még ha véletlenül nem is megyünk át a vizsgán, vagy nem jutunk el nyaralni, jókora adag boldogságra tehetünk szert, miközben ezekért a célokért dolgozunk.

Szóval az derült ki, hogy a boldogságnak az eredményektől való függetlenítéséhez kapcsolódó első számú aggodalom, azaz hogy egy kudarc után már soha többé nem leszünk boldogok, nem bizonyult igaznak. Még mindig (vagy ismét) lehetünk boldogok mindaddig, amíg értelmes törekvéseink vannak – azonban ez nem oszlatja el a kettes számú aggodalmat: nem tudjuk, milyen célok elérésére törekedjünk, ha az eredmények teljesen közömbösek számunkra. Mennyire lehet érvényes ez az ellenvetés?

Bekövetkezés előtti preferencia és bekövetkezés utáni ítélkezésmentesség

Tehát a kérdés az, lehet-e attól tartani, hogy ha boldogságunkat függetlenítjük az elért eredményektől, akkor minden cél vagy eredmény egyformán vonzó vagy érdektelen lesz számunkra – így nem tudjuk majd, melyikért tegyünk erőfeszítéseket. Hadd illusztráljam ezt egy plasztikus példával! Képzeld el, hogy egy csinos, helyes lány vagy (még ha sem egyik, sem másik állítás nem igaz), és egy jóképű fiútól imént kaptál házassági ajánlatot. Ha olyan ember vagy, aki már sikeresen leválasztotta a boldogságot az elérhető eredményekről, nem lehet, hogy teljesen mindegy lesz számodra, igent vagy nemet mondasz? Hiszen akár hozzámész, akár nem, egyik se tesz boldogabbá vagy kevésbé boldoggá...

A fentiekhez hasonlóan, vajon nem viseltetnél közönnyel életed összes dolga iránt? Eképpen a boldogság eredményektől való leválasztása passzívvá és közömbössé tenne. A válasz: nem. Mégpedig egy látszólag nagyon finom, árnyalatnyi, mégis igen fontos különbség miatt. A boldogság eredményektől való függetlenítése arra utal, hogy nem ítéljük meg, nem kategorizáljuk a dolgok kimenetét, miután bekövetkeztek – nem pedig arra, hogy ne lehetnének vágyaink, preferenciáink egyes végeredmények tekintetében, mielőtt még megtörténnének. Még egyszer: mielőtt egy esemény bekövetkezik, kívánhatjuk, hogy ez vagy az legyen az eredménye. Azonban, amikor valami kialakul vagy megtörténik, nem döntjük el kapásból, hogy jó vagy rossz nekünk. Más szóval lehet bekövetkezés előtti preferenciánk, de jobb, ha leszokunk a bekövetkezés utáni ítélkezésről. Tudom, hogy ezek a kifejezések elég technikai jellegűnek és lehengerlőnek tűnnek, de maga az elv elég egyszerű. A korábbi példában, ahol éppen megkérték a kezedet, a boldogság eredményektől való függetlenítése azt jelenti, hogy előzetesen érezheted azt, hogy minden vágyad igent (vagy nemet) mondani, mely preferencia ideális esetben céljaidra, értékrendedre és egyéb ilyen tényezőkre épül. Másrészt viszont, amikor a dolog eldőlt, mondjuk igent mondtál neki, nem veheted ezt az eredményt magától értetődőnek, azaz nem hiheted, hogy innentől az életed egy rózsaszín felhőben éled majd. Fel kell ismerned, hogy ami csodás kezdetnek tűnik, nem feltétlenül vezet kívánatos végkifejlethez. Két dolgot tehetsz hát. Az egyik: minden képességeddel arra törekszel, hogy elkerüld ezeket a nemkívánatos eredményeket. A másik: arra koncentrálsz, hogy a boldogságot az általad elindított folyamatokból, általad végzett tevékenységekből vezesd le. Visszatérve a példára: ahelyett, hogy párodat vagy a kapcsolatot immár örökre biztosnak veszed, inkább kezdjetek olyan tevékenységekbe, melyek mindkettőtök számára élvezetesek és értelmesek. Amennyiben a boldogságot a különböző folyamatokra támaszkodva próbálod megélni, nem pedig pusztán attól a ténytől várod, hogy sikerült révbe érned, elkerülheted a csapdát, melybe a legtöbb házas ember beleesik. A csapdát, hogy azt hisszük, attól, hogy egy bizonyos emberrel összekötöttük életünket, az egy csapásra tündérmesévé válik. Tudod, „boldogan éltek, míg meg nem haltak” és más effélék.

Három különböző megközelítést alkalmazhatunk céljaink eléréséhez. Az első megközelítést, mellyel legtöbb ember él, nevezhetjük a célokra való megszállott törekvésnek. Annyit tesz, hogy nagyon erősen vágyunk bizonyos végkimenetekre más eredményekkel szemben – azelőtt és azután is, hogy azok bekövetkeztek. Ha a történetben az öreg ezt a megközelítést alkalmazta volna, ebből a perspektívából látta volna a célokat, akkor nagy egyetértésben szomorkodott volna a szomszédjaival, mikor fia megnyomorodott, vagy örült volna szerencséjén, hogy gyerekének nem kell hadba vonulnia.

A második megközelítés, melyet alkalmazhatunk, az úgynevezett közömbös törekvés a célokra. Ha ezt követi valaki, nem érdekli az eredmény sem annak bekövetkezte előtt, sem utána. Ezáltal a célokat valamiféle élettelen igyekezettel próbálja elérni, élete mentes a kíváncsiságtól és izgalmaktól. A kíváncsiság és izgalom viszont, ha felidézzük a cikksorozat elején leírtakat, nagyon fontos része a boldogságnak. Viszont komolyan fennáll a veszélye, hogy ezt a megközelítést teszed magadévá, ha félreértelmezed, mit is jelent valójában a boldogság függetlenítése az eredményektől – vagyis, ha azt a következtetést vonod le, hogy nem szabad vágyakkal, várakozással élni még a dolgok bekövetkezte előtt sem. Könnyen ebbe a csapdába lehet esni, ha a boldogság elkeseredett keresése közben arra a következtetésre jutunk, ennek módja, hogy bármilyen velünk történő dolgot, bármilyen eredményt örömmel kell fogadnunk. Persze, a különböző kimenetelek elfogadása és üdvözlése fontos gondolat, melyről később még lesz szó részletesebben – de ezt az elfogadó attitűdöt az események bekövetkezése után, nem pedig előtte kell gyakorolni!

Akad néhány gond azzal, ha már előre elfogadunk bármilyen lehetséges végkifejletet. Az első probléma, hogy igazából nem lehet eszerint az elv szerint élni. Akár tetszik, akár nem, és akár tudsz róla, akár nem, mindenképpen vannak vágyaid. Ha csak azt említem, hogy előbb-utóbb mindannyiunkban felébred a késztetés, hogy együnk, megvakarjuk a sebünket, beszívjuk a levegőt stb. Azzal tehát csak illúzióba ringatjuk magunkat, ha azt mondjuk, hogy számunkra mindegy, hozzájutunk-e valami ételhez, megvakarhatjuk-e viszkető karcolásunkat vagy éppen vehetünk-e levegőt vagy sem. Mindig lesz olyan kimenetele a dolgoknak, melyre jobban vágyunk a többinél.

Ennek a megközelítésnek a második problémája az, hogy életed színtelenné, lapossá, élettelenné válik tőle. Bármennyire is azt hiszed, laza és frusztrációmentes leszel azáltal, hogy nem próbálsz bekövetkezésük előtt bizonyos eredményeket előnyben részesíteni más eredményekkel szemben, a valóságban (kutatások által alátámasztva) az eredmények iránti közöny gyakran a tehetetlenség és a depresszió jele.

Ez elvezet bennünket a harmadik fajta, a boldogság maximalizálása szempontjából optimális megközelítéshez. A különösen boldog emberek 6. szokása, a szenvedélymentes törekvés a célokra. Azt jelenti, hogy bizonyos eredményeket előnyben részesítünk a többivel szemben, mielőtt bekövetkeznének, azonban utána nem bíráljuk, nem ítéljük jónak vagy rossznak azt, amelyik végül megtörtént. A szenvedélymentes törekvés a célokra elég bonyolult dolognak tűnik – és az is. A nehézség oka, hogy sokkal könnyebb következetes nézeteket vallani, azok mellett kitartani. Mindannyiunkak szüksége van a következetességre, ahogyan a UT Austin professzora, Bill Swann számos tanulmányában bizonyította. Tehát az, hogy a dolgok bekövetkezése előtt egy bizonyos nézőpontból várjam az eredményt, majd változtassak a perspektíván, miután az események lezajlottak, elég kemény feladat. Viszont nem lehetetlen! És jócskán megéri az erőfeszítést, mert nem csak a boldogság szintjét, de sikerre való esélyeinket is javítja. Erről, illetve a célokra való szenvedélymentes törekvés gyakorlásáról a következőkben lesz szó.

A boldogság a boldogságra törekvés hiánya /Chuang-tzu/

(grafika: Susa Talan - www.susatalan.com)